Vári Fábián László

– költő, műfordító, folklorista.
1951-ben született Tiszaújlakon. A Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának vezetője. A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának és az Együtt szerkesztőbizottságának elnöke. Legutóbbi kötete: Koponyámban gyertya, versek (Magyar Napló–Írott Szó Alapítvány, Bp., 2020).
Legjelentősebb szakmai díjai: Kossuth-, József Attila-, Babérkoszorú-, Ratkó József-, Arany János- és Kölcsey-díj, Balassi-emlékkard.
A kárpátaljai Mezőváriban él.

Petőfi Győrbe készül

„Kárpátalján Petőfivel szólítják harcba a magyarokat.”
                                                                                (Újsághír)

Ha hívtok, felkapom hajléktalan lelkem,
s a hajnali pírral már meg is érkezem.
Semmi vörös szőnyeg! Szabad világ várjon,
és kárpótlás gyanánt az ifjú szerelem.

Elvihettem volna az utolsó verset,
ha mentés közben nem jön az áramszünet.
A szabadság, szerelem ikercsillagára
erősítettem meg benne eskümet.

A szabadság férfi. Kevéssel mögötte
lenge lány-alakban a szerelem ragyog.
Hej, szegény bús szívem hányszor elkötötte,
de csókolt homlokomra forró csillagot...

Az óra ébreszt, tehát minden rendben,
lazán elérhetem a győri járatot.
Ám sziréna-üvöltés veri fel a csendet –
dróntámadás érte az ébredő napot.

Tudtam én. Az ember terve így megy füstbe.
Ha nincs hajnal, az alkonyhoz se lesz közöm.
Gyalog indulok setét éjből a ködbe,
s ott ukrán toborzó tisztekbe ütközöm.

PETŐFI DARDZSILINGBEN

Kétszázezer kozák? Csak potomság,
de két évszázad súlya, légtere,
széljárása formálta az arcom –
büszkélkedjen a magyar vele.
Ha szólt a szám, az Úr által beszéltem,
nyelvem deleje tőle támadott,
kiváltképp, ha lány fölé hajolva
csaltam le az égről a szép csillagot.

S amikor az örök márciusnak
riadót vert plebejus szive,
nemzetemet talpra szólítottam –
állva lépjen Isten elibe.
Nekem nem sikerült elé állnom,
s most magához méltó gondja van:
nem tudja, hová rendelte testem,
gólyalelkem ezért hontalan.

Utóbb Észak-Indiában látták.
Mily égi szél vihette oda?
Rémlett tán, hogy nyugszik ott egy Sándor –
az írás szerint Kőrösi Csoma.
Erdélyéből ő is elbitangolt,
hogy elméjében feltámadt a nap.
Tibet zord sziklasíkjain landolt,
tudós lett ott s lámaista pap.

Sírkövére ereszkedik lelkem,
a tudat csupa rejtély, látomás.
– Csoma Mester, mi vár nemzetünkre,
ha ránk tör a globális áradás?
– Én, a magyar bódhiszattva mondom,
hogy Isten még nem döntötte el,
készül-e népünkkel újabb terve,
vagy ránk hullhat a végső ködlepel...

Háború van most a nagyvilágban
– talpig titánban millió kozák.
Keserűvé lett a szó a szánkban,
növésükben megálltak a fák.
Ideológiák csapnak össze,
vér hull mégis, becses embervér.
Döntsd el most már, hova állsz, Úristen,
hadd lássuk meg, melyik mennyit ér!