G. István László

– költő, műfordító, tanár.
1972-ben született Budapesten. A Károli Gáspár Református Egyetem docense. Főbb kutatási területe a modern magyar és kortárs költészet, Emily Dickinson költészete, líraelmélet, kreatívírás, verstan. Disszertációját Weöres Sándorból és számítógépes verstani kutatásaiból írta, Dekonstruált ritmika címmel könyv alakban is megjelent. Tizenkét verseskötetet és egy önálló műfordításkötetet adott ki. Német nyelvű válogatott verseskönyve 2009-ben jelent meg. Legutóbbi kötete: úgy felejti nyitva (2021). Versesköteteit 2015 óta a Magvető Kiadó gondozza.
Legjelentősebb szakmai díjai: József Attila-, Zelk Zoltán-, Füst Milán- és Artisjus-díj.

Közeli bokor

(népdal)

Szerelem, szabadság - hamvazó szerda van.
Aki húst ér, kapja, átkozza boldogan.
Kapja, aki húst ér, viszi a bokorba -
héjából a testet kapkodva kibontja.

A csontszáraz redők a tolakodásban
kitárják kelyhüket, kényszerű nyílásban
csukódnak magukra, odaálmodhatják
testüket, ahol még testük a szabadság.

Testük szanaszét hull, testük csak a pelyva,
összetartja a szél, azt is szavatolva,
hogy ami szóródik, mégis egyben marad -
a hús nem szórhatja széjjel a csontokat.

Szabadság, szerelem - ez marad belőled.
Semmit el nem vehet a szentlélek tőled.
Semmit nem is adhat, amit ad, kitárja
egész világ elé, szégyen oltárára.

A szégyen oltárán őrzött gabonaszem
kibírta a cséplést, búza lesz, új helyen.
Nem vehet el semmit tőle a háború,
csak tekintetében a fény marad ocsú.

A Napról

Lásd, reggel ébredtem, mégis este volt már,
új vizén a napot lehúzta a hínár.
Ég szélére föllép, visszabukik rögtön,
folyton rajta lenni, az volna csak börtön.

Megindul, visszatér, egén a röppálya
kalodába zárja, madarat zárkába,
olyan kalitka ez, hogy nézni is rabság -
Napnak, nézőjének börtön és szabadság.

Börtön mert az év is rab lett önkörében,
szabad múlására sok ideje nincsen.
Börtön mert az időt bevárja a folyó,
benne minden emlék szabaduló hajó.

Szabaduló hajó, beszoruló madár,
nyitott kalitkának régóta rabja már,
nem hogy meg kell halni, nem hogy élni kéne -
kettős kényszer alatt mit kapjon cserébe?

Mégis szabadság ez a Nap nézőjének:
Azt nevezi, amit nevez földnek, égnek.
Nevez, amit akar, ma annyit, ma ennyit.
Mire megnevezné, már nem tudja, hogy mit.

Sár van a szeme közt, sár fedi az eget -
este látja, amit reggel megnézhetett,
reggel látja, amit esti fénynek gondolt -
szeme fölött hínár, azt hiszi, az égbolt.

Hályogsötét derű, hályogsötét ború -
mint ki egyszerre lett úgy vidám s szomorú,
hogy bánatát öröm, örömét a bánat
Napnak rajzolta ki, amit Holdnak látnak.

Úgy volt égi teste, nem lehetett lelke -
üres elégiám hát bennem kereste.
Úgy lett annak lelke, nem lehetett teste,
lásd reggel ébredtem, és eljött az este.